Illés Fanni: „A visszatérésekben nagyon jó vagyok”

Mire az Illés Fannival készült interjú megjelenik, a Vasas SC paralimpiai, világ- és Európa-bajnok úszója boldogan ringatja néhány hetes kisbabáját. A 30 éves, alsó lábszárak nélkül és összenőtt ujjakkal született paraúszót sokan felelőtlennek tartották, amiért gyermeket vállalt, szerinte viszont nincs az a feladat, amivel ne tudna megbirkózni. Mi több: szereti a kihívásokat. Júniusban készült interjúnkat olvashatják.

– Júliusra várja első gyermekét, de nagy pocakkal most is szeli a vizet a medencében. Mennyi időt tölt a vízben?

– Nem annyit, mint egy rendes felkészülési időszakban, amikor a napi kétszer 2,5 óra úszás és 1,5 órás kondizás jelenti az edzést. A nyolcadik hónapban vagyok, a napi másfél óra úszás azért megvan. A sokat edzett vállaimat már kétszer műtötték, a terhesség alatt felszedett pluszsúly miatt óvatosabb vagyok.

– Többen óva intették a gyermekvállalástól, nincs önben félsz?

– Már a terhességtől is riogattak, de nagyon jól viseltem. A negatív megjegyzésekkel úgy vagyok, az egyik fülemen be, a másikon ki. Kifejezetten szeretem a nehéz helyzeteket, nem tartok az éjszakázástól sem.

– Küzdő típus, akit a sok pofon csak erősít. Ennek tudja be sportsikereit is?

– Igen. Minden negatív előítéletből a jót hozom ki, a csúfolódás lepereg rólam. Tudtam, mit szeretnék elérni, azt is, milyen sportoló vagyok. Elfogadtam magam ilyennek, nincs hiányérzetem. Amikor megszülettem, a társadalom beskatulyázott, hol a helyem...

– Mára azonban vitathatatlan az elismertsége.

– A szánalom státuszból az úszás emelt ki. Akkor is elismertek már, amikor jóval kevesebb eredményt tudtam felmutatni. Hiszen én Illés Fanni sportoló vagyok, nem Illés Fanni, az életképtelen mozgáskorlátozott.

– Közösségi oldalán Lábatlan helységnévtábla fotójával nyit. A humoros oldaláról fogja meg az életet?

– Egyrészt igen. Másrészt többen beszóltak nekem, miért szerepelek „nyomorékként”. Öniróniával kezelem a dolgot; a fotó óta megszűntek a rosszízű kommentek is. Akit zavar a lábatlanságom, és ennek hangot is ad, az az ő problémája. Én csak nevetek rajtuk: egy életem van, én felelek érte, és úgy szeretem, ahogy van.

– Szép küldetést fogalmazott meg: önhöz hasonló sportolóknak és nem sportolóknak kíván példát mutatni, segíteni.

– Sosem volt időm és energiám a mi lenne, ha... kérdéssel sanyargatni magamat, nem jutottam volna előrébb, mint most. A helyzetemből kihoztam a maximumot, ezt tanácsolom mindenkinek: olyan életet éljen, amire, ha visszanéz időskorában, azt mondhassa, megérte. Persze nekem is voltak hullámvölgyeim, de kijöttem belőlük, méltó életet élek. Otthon, a világ elől elbújva, önsajnálkozva ez nem fog menni. Attól, hogy fogyatékossággal élek, nekem nem jár sem kevesebb, sem több, mint az épeknek. Persze a sporteredményeimet értékelték, de az más. Nem kell minket túlfélteni, sem sajnálni. Én a megoldásokat keresem. Nem jó arra nevelni a fogyatékossággal élő gyereket, hogy a szüleik szolgálják ki őket, hiszen, ha kikerül a nagyvilágba, nem tudja majd, mit kezdjen magával, sokszor ezek a felnőtté vált emberek magukra maradnak.

– Kisgyerekkorához képest lát pozitív változást a társadalom hozzáállásában?

– Amikor kisebb voltam, többször ki kellett állnom magamért úgy, hogy a szüleim is mindig támogattak, segítették a beilleszkedésemet. Szerintem mára javult a társadalom hozzáállása, elfogadóbbak velünk szemben. Azt kell nézni, miben vagyunk mi jók. A törött szárnyú verebet is elég két napra befogadni, de utána azzal teszünk jót, ha útjára engedjük. Nekünk is arra van szükségünk, hogy szabadon élhessünk.

– Motivációs előadásain a saját történetét meséli el?

– Nem szeretem magamat reklámozni, ha jön egy felkérés, és időm engedi, eleget teszek bármilyen felkérésnek. Nem vagyok beszédes típus a magánéletben, mégis így, illetve a sporteredményeimmel tudom motiválni sorstársaimat és az ép társadalmat is. Valamint a számomra létrehozott alapítvánnyal, amelynek az én támogatásom volt az eredeti célja. Ma már hozzám hasonló fiatalokat segítek vele. Az úszás drága sport, a versenynevezés is költség. Szerencsére a parasport támogatottsága ott tart, hogy pár éve már megélek az úszásból úgy is, hogy nem magamra fordítom az alapítvány pénzét. A Vasas paraúszó növendékeit és családjaikat segítem vele.

– Paralimpiai bajnoki címet szerzett Tokióban. Ez volt élete álma?

– Nem azért kezdtem úszni, hogy kijussak a paralimpiára, hanem az egészségem miatt. Valamiért azt gondoltam, belőlem sosem lesz paralimpiai bajnok. Az volt a cél, hogy pontokat és érmeket gyűjtsek. Amikor Tokióban nyertem, hirtelen nem is tudtam ezzel a sikerrel mit kezdeni. Ahhoz voltam szokva, hogy nekem elsőre soha semmi nem jön össze. De ennek ellenére sosem adtam fel az úszást.

– Mi lesz ezután? Ennél feljebb szakmailag már nem érhet.

– 17 és fél év úszás után akasztották a nyakamba az aranyérmet, akkor találtam ki, ha szülés után visszatérek, az nekem nagy lendületet adna. A sportban elértem már mindent, innentől amit elérek, az csak plusz, és úgy éreztem, hogy itt az ideje a magánéletembe is energiát fektetni, hogy ne csak az úszásról szóljon minden. Ez motivál most, hiszen kisbaba mellett edzeni nem lesz könnyű. De szeretnék ott lenni a párizsi paralimpián 2024-ben, ami nekem már az ötödik lesz.

– A profi sporttól visszavonulva hogyan képzeli el magát?

– Van egy úszóedzői végzettségem, szociális munkás szakos hallgató vagyok. Az utánpótlás-nevelés és a motivációs tréningezés szerepel a terveim között. Szeretném, ha a sorstársaimnak nem kellene azt átélniük, amit nekem, amikor megbámulnak az utcán vagy esetleg negatív diszkrimináció ér. Én jót nevetek ezen, de van, akinek könnyű a lelkébe gázolni, főleg a kisebbeknek, és ezt egy ember sem érdemli.

– Évekig műlábat hordott, aztán bátran felvállalta a kerekesszéket. Mennyivel lett könnyebb az élet lábak nélkül?

– A derekamra csatolt műlábak miatt csak két mankóval tudtam közlekedni, alig tudtam valamit megfogni például bevásárláskor. Azonban fiatal koromban mégis hasznos volt a láb, mert még a fővárosban is kevés akadálymentesített hely létezett. Hozzám nőttek, volt sok cipőm, szoknyám, de a tömegközlekedés műlábbal keserves volt, ezért ültem bele a kerekesszékbe. Mindig is lábak nélkül voltam igazán önmagam, hiszen otthon vagy az uszodában sosem hordtam őket. Túrázni is szeretek, de ott azért van néhány nehézség, bár ez sosem zavart. Egyre több az akadálymentesített épület, de több színház, középület még nem az, van hova fejlődni.

– Vőlegénye egyben az edzője is, így szinte az egész napot együtt töltik.

– Mindketten nagyon szeretjük az úszást, ez inkább hobbi, mint munka számunkra. Ha feszültség van az uszodában, azt nem visszük haza, hamar megoldjuk a konfliktusokat. Az uszodában Álmos (Szabó Álmos – a szerk.) a főnök, az uszodán kívül pedig közösen döntünk mindenről. Szeretünk együtt természetet járni, színházba menni, vagy csak úgy együtt lenni.

Névjegy: Illés Fanni 1992. május 1-jén született Keszthelyen. A paralimpiai, világ- és Európa-bajnok paraúszó Reziben nőtt fel. Születési rendellenesség miatt alsó lábszárak nélkül és összenőtt ujjakkal jött a világra. Vőlegényével, egyben edzőjével, Szabó Álmossal Budapesten él, közös gyermekük pár hetes. Közreműködésével indult el a Vasas Paraúszó Szakosztály, az első olyan klub Magyarországon, amely kifejezetten a paraúszók felfedezésére és a kezdő parasportolók profi szintre történő kinevelésére, fejlesztésére szakosodott, nem integrált klubkörnyezetben.