Forgács Gábor: „Büszke voltam, hogy engem a legnagyobbak mellé raktak be”

Naponta 4-5 szinkronstúdióba várják a 75 éves Forgács Gábort. Az ország jódlisa, nagy nevettetője 50 éve lopta be magát a közönség szívébe. A legnagyobb színészekkel, előadóművészekkel állhatott egy színpadon, és ma is rendületlenül dolgozik.

– Fél évszázada sikeres a pályán; az 1972-es Ki mit tud? televíziós vetélkedőnek köszönhetően ismerhette meg az ország. Autodidakta módon tanult meg jódlizni, ezzel mutatkozott be a zsűrinek. Szokott még jódlizni?

– Igen, az önálló estjeimen. 8 éves koromban hallottam egy jódliszámot, és nagyon tetszett. Gyakorolgattam, először a fürdőszobában sikerült, és én nagyon boldog voltam. Apám meg anyám kevésbé, nekik az én üvöltözésem nem volt akkora élmény. Mivel nagyon jól akartam jódlizni, úgy gondoltam, gitározással ezt fokozhatom. Addig könyörögtem apáméknak, míg vettek nekem egy gitárt. Tábortűzi szintig jutottam el a magam erejéből. Apám, látva a komoly gyakorlási szándékomat, kibélelt egy kétajtós szekrényt: ha énekelni és játszani akartam, oda kellett beállnom. A gitárszenvedélyem nem maradt meg, legalább 15 éve nem játszottam. Bár nem művészcsaládba születtem, édesapám gyönyörűen énekelt, ezt tanulta is egy darabig. Végül nem operaénekes lett, hanem építész.

– Humoristaként vonult be a hazai köztudatba, és olyan nevekkel lépett egy színpadra, mint Antal Imre, Bajor Imre, Koós János, Gálvölgyi János, a sort folytathatnánk. Kitől tanult a legtöbbet?

– Ne feledkezzünk meg Tahi Tóth Lászlóról, Alfonzóról, Kabos Lászlóról se! Számomra a ma is élők közül a legfontosabb Gálvölgyi János. Vele a Szeszélyes évszakokban, a Gálvölgyi-show-ban is sokat játszottam. Az elhunytakra gondolva nagyon nehéz választani, Koós Jánost azért emelem ki, mert a pályám kezdetén – a Koós és Expressz produkció kapcsán – ő vezetett engem rá arra, hogy 1-2 jódliszám eléneklése kevés lesz a színpadra, ide humor is kell.

–  Ez nem esett önnek nehezére?

– Lehet, hogy nagyképűnek hangzik, de nem. Rácsodálkoztam, hogy kis gondolkodás után jeleneteket, szövegeket írtam Koósnak, és óriási sikert arattunk. Később a kabaréírást is kipróbáltam, önálló estet is csináltam a Vidám Színpadon Humorforgácsok címmel. Egyébként önálló show-műsorra sosem vágytam, mert én nem vagyok olyan jó, mint Gálvölgyi vagy Antal Imre, viszont remek figuraként tudok hozzájárulni mások produkciójához. Volt irodagép-műszerészként arra alkalmas vagyok, hogy egy-egy jó karaktert behozzak a legnagyobbak mellé.

– A Vidám Színpadon 16 évig játszott, közben ment az egész országot a televízió elé ültető Szeszélyes évszakok, amelynek aktív szereplője volt hosszú éveken át, gyakran a kocsmajelenetek elmaradhatatlan bandzsítós figurájaként. Egy szem lányát is megtanította erre, aki egyébként nem a színpadi pályát választotta. Ön ezt nem bánja?

– Beát (Győrfi-Forgács Beáta, ismert fotós és médiaszakember – a szerk.) mindenben támogattam, amihez kedve volt, de nem vezettem a színészi pálya felé. Bár egy darabig úgy gondolta, színész lesz, hiszen színházi közegben nőtt fel, aztán más foglalkoztatta. A szakmájában megtalálta a helyét, és boldog – nekem ez a legfontosabb. Egyébként 24 éves koromig nekem sem jutott eszembe, hogy színész legyek, ellenben például Gálvölgyivel, aki tudatosan készült a pályára. Én addig nagyszerű irodagép-műszerész voltam, és szerettem a szakmámat.

– Aztán a barátai rávették, hogy jelentkezzen a Ki mit tud?-ra… Később soha nem akart visszatáncolni a civil világba?

–  Megfordítom: nem akartam belemenni a művészvilágba. Ahogy lement a műsor elődöntője a tévében, másnap az egy szál gitárommal országos sztárként ültem fel a pesti vonatra Miskolcon, ahonnan a műsort sugározták. Mindenki látni akarta a vonaton a jódlis fiút, fel sem tudtam fogni. És micsoda zsűri volt a műsorban, a legnagyobbak! Én meg visszamentem a Volán Elektronikához dolgozni. Aztán az ORI (Országos Rendező Iroda) megkeresett, háromszor is, hogy lenne-e kedvem a Koós-Expressz műsorhoz csatlakozni. Végül kötélnek álltam, de munka mellett: fellépés után másnap mentem dolgozni. De ez csak egy darabig mehetett így. Beleszerettem a pályába, és 1973-ban megkaptam az előadóművészi engedélyt, és hozzá a 200 forintos gázsit, ez akkor nagy pénz volt. Nagyon boldog voltam! Három évig csodás emberekkel léptem fel: Feleki Kamill, Kazal László, Csala Zsuzsa, Faragó Vera és a többiek!

–  Közben jött egy békéscsabai lehetőség, és önből vidéki színész lett.

–  Pontosabban táncos-komikusnak hívtak a Jókai Színházhoz, ott töltöttem két évet, aminek azért is örültem, mert az első feleségem békéscsabai lány volt. A két év alatt 9-10 nagy szerepet játszottam el; felért egy főiskolai képzéssel, sokat tanultam ekkor. A Vidám Színpad hívására tértem vissza Budapestre, ahol a legnagyobbakkal játszhattam, közben bejártuk a világot. Aztán 5 évig a Mikroszkóp Színpad szerződtetett, ott is nagyon jól éreztem magam. Rádióztam, tévéztem. A szilveszteri műsorok, a televíziós szórakoztató műsorok állandó szereplője voltam. Aztán lecsendesedett az életem, utazó társulatokkal jártam az országot. És közben tanultam.

–  Ennek a tanulásnak köszönhetjük az ország egyik legjobb szinkronhangját?

– Ha az ember a tévécsatornák között válogat, idővel rájön, hogy mindig ugyanazt a 150-200 hangot hallja, pedig körülbelül 1500 színész szinkronizál és hangalámond. A szinkronizálás nagyon pörgős feladat, időre kell gyorsan, jól teljesíteni. Ha folyamatosan foglalkoztatják az embert, az a bizonyíték arra, hogy jó a szakmában. Hozzáteszem, az én korosztályomban kevés a konkurencia, és nagyon sok hangon tudok megszólalni. Az általam szinkronizált karakterek szerepeit nem tudnám eljátszani, de a szinkronhoz van érzékem, és ezt a rendezők is díjazzák.

– December végén ünnepli 75. születésnapját, mégis, a sok munkája és elfoglaltsága miatt csak az esti órákban tudtuk összehozni az interjút. Ezek szerint Forgács Gábor a másfél évvel ezelőtti nagy betegsége után köszöni szépen, jól van?

– Sokat javult az állapotom, hálás vagyok az orvosoknak, akik mindent elkövettek értem. Imádom a szinkront, a pörgést, de azt is tudom, hogy erről a Földről élve még senki nem szabadult. Nem félek az elmúlástól, szeretem a munkámat, és még pénzt is keresek vele, ami kell az élethez. Sokat röhögtem a kórházban, de sírtam is – elmúlt szerencsére.

– Két unokának is örülhet. Milyen nagypapa Forgács Gábor?

– Nagyon rossz, pedig imádom az unokáimat. Ritkán látom őket, mert ők iskolába járnak, én dolgozom, és mire kijuthatnék Pestről hozzájuk, már készülnek a lefekvéshez. Ezért sokat telefonálunk egymással. Nyáron többször találkozunk, ilyenkor tudok a lányommal is nyugodtan beszélgetni. Amíg betegeskedtem, az itthon kialakított kis stúdiómban csináltam a hangalámondásokat, narrációkat, két hangoskönyvet is felmondtam. Nem tudtam leállni. A jelenlegi feleségem, Ildikó igazi társam. Elárulom, amikor megismerkedtünk, nem tudta, ki vagyok, ez nekem nagyon imponált. Olyan nőt kerestem, aki nem az ismert embert látja, hanem aki mellett jól érzi magát. Ez sikerült. Itthon nem szerepelek és humorizálok, de azért vannak vidám perceink.

Névjegy: Forgács Gábor humorista, színész, előadóművész 1947. december 30-án született Budapesten. Irodagép-műszerészként egy jódliszámmal indult az 1972-es Ki mit tud?-on, ezzel kezdődött művészi karrierje. Pályája során számos kabaréműsor, televíziós és rádiós műsor, színházi produkció nélkülözhetetlen szereplője volt. Az ország egyik legfoglalkoztatottabb szinkronszínésze nős, egy lánnyal és két unokával büszkélkedhet. A Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztet 1997-ben kapta meg.