Barát Enikő: „A siker nem mindig a könnyebb utat hozza!”

Barát Enikő: „A siker nem mindig a könnyebb utat hozza!”

Baráth Enikő


Néhány évvel ezelőtt tánccipőjét klaviatúrára cserélve, első könyves szerzőként kapásból siker-könyvet robbantott a piacra Barát Enikő, írói nevén B. E. Belle. A szentesi írónővel azóta nagyot fordult a világ, ma már hat regényt tudhat magáénak, és saját kiadójával mások könyveit is gondozza.


– Csaknem 30 évig a tánc jelentette a világot, majd 2019-ben váratlanul megjelent első regénye. Honnan jött az írás gondolata?

– Még akkor is a tánc jelentette a világot, amikor az első regényem megjelent. Négy és fél éves koromban kezdtem táncolni, tudatosan készültem a Táncművészeti Főiskolára. Mindig is szerettem az irodalom világát, a gimnáziumban emelt szintű irodalmat tanultam, és a magyar irodalom–olasz szakról a Táncművészetire nyert felvételim miatt mondtam le. Megfogadtam szüleim tanácsát: írni kellő élettapasztalattal érdemes, arra később is ráér az ember, a táncnak azonban vannak korosztálybeli határai. Pár évvel később a színpadot nem, de az edzői pályát elhagytam, mert nem tudtam azonosulni a mai pedagógus–gyerek viszonyra jellemzőkkel.


– Ez mit jelent?

A táncsport számomra eredményorientált sportág, ahol kemény munkára, fegyelemre, szorgalomra, alázatra van szükség a gyerek és a szülő részéről is. Azt éreztem, pedagógusként már semmilyen eszköz nincs a kezünkben arra, hogy valóban olyan sportolókat nevelhessünk, mint a korábbi években vagy az én gyerekkoromban. Elfogadtam, hogy a világ megváltozott, de nem tudtam ezzel azonosulni, ezért a váltás mellett döntöttem, noha a táncot nem adtam fel. Ma is a szarvasi Cervinus Teátrum tánckarának tagja vagyok, ám a táncművészet ma már másodlagos az életemben.


– Első regényét, a Hazugokat 2016-ban írta meg, amit az olvasó végül 2019-ben vehetett kézbe. Kezdőként rögös lehetett az út...

– Az is volt. Mivel egész életemben egyetlen dologhoz, a tánchoz értettem. Az első regényem számomra terápiaként szolgált, kiírtam magamból az érzéseimet, úgy éreztem, mindennek napvilágra kell kerülnie. Csakhogy semmit nem tudtam a táncon kívüli életről. Írósegítővel fejlesztettem magam, utánajártam a hazai könyvkiadás részleteinek, marketingesként három évig dolgoztam a szakmában, marketingigazgatóként fejeztem be ezt az irányt. Minden területen sokat tanultam. Végül az Álomgyár Kiadó jelentette meg, és meglepően nagy siker lett.


– Ez a második regény kiadásánál megkönnyítette a dolgát?

– A siker nem mindig a könnyebb utat hozza. Ez csak kívülről tűnhet úgy. A sikerrel sokszor együtt jár az irigység és az ellenségek megjelenése, a támadások sora is. A Megtörtek még kiugróbb sikert ért el, mint a Hazugok. A legnevesebbnek tartott könyvsikerlistát, ahová felkerülni is majdnemhogy lehetetlen, napokig vezettem. Ez persze meghozta az ellenszelet is. Mégis úgy éreztem, megérkeztem. Amúgy sem vagyok egy elnyomható személyiség, sokkal több harcot kellett már megvívnom az életemben ahhoz, hogy bármit feladjak csak azért, mert az nehéz, vagy abban a háborúban sok az ellenség. Viszont egyre több új ötletem, tervem volt, ami már nem passzolt a kiadó profiljába, így jó kapcsolatban maradva, de elváltak útjaink egymástól. Végül nem szerződtem le más kiadóhoz, hanem megalapítottam a sajátomat. A harmadik regényem, az Árvák, már annak berkein belül látott napvilágot.


– Szerzőként miért használ írói álnevet?

– Már az első könyvemnél is tudtam, hogy vannak az enyémmel megegyező vezetéknevet viselő szerzők. Olyan nevet szerettem volna, ami csakis hozzám köthető. A B. E. a polgári nevem monogramja, a Belle pedig a kedvenc mesém főszereplője: Belle a mesében is imádja a könyveket, és egy különleges művészlélek.


– Könyvei stílusa, nyilatkozatai alapján roppant karakán, önazonos nőnek tűnik. Amolyan igazi megmondóember. Közel járunk az igazsághoz?

– Örülök, ha így érzi, törekszem is a saját hitelességemre. Valóban megmondóember vagyok, de édesanyám jó tanácsát, miszerint a csend sokkal többet ér, pár éve már tudatosan gyakorolom. Számomra fontos, hogy a jellemem fejlődjön, épp ezért sokat változtam az évek alatt, de alapjaiban véve elég szélsőségesen látom a világot. Nálam leginkább fekete és fehér van, a színekkel még barátkozom.


– Az olvasók melyik könyvében találják meg önt igazán?

– Minden könyvemben benne vagyok, van, ahol jobban, van, ahol kevésbé. Talán azért keresnek engem az olvasók a soraim között, mert köztudottan igaz történeteket dolgozok fel. Sokszor a velem történteket velem papírra, másszor a környezetemben élők élethelyzeteit. Azt vallom, egy könyvet önmagáért kell szeretni. Ne engem keressenek egy-egy könyvemben! Az olvasó saját magát találja meg az írásaimban, hiszen úgy lehet igazán azonosulni a történettel.


– Első két könyvében a profi táncosok legtöbbünk számára ismeretlen világába röpíti az olvasót. Volt utóélete, visszhangja a komoly kritikát is megfogalmazó regényeknek?

– Főleg a versenytáncos világot bemutató Megtörteknek volt nagy visszhangja a szakmában, pedig elpuhított formában írtam meg a tényeket: a valóságban ez a világ még annál is kegyetlenebb, mint ahogyan azt megírtam. Több olvasói visszajelzésből kiderült, sokan nem hitték el, hogy a táncosok így élik a mindennapjaikat. Érdekelte a külvilágot ez a zárt közösség. Minden regényemben szerepel a tánc. Erről én lélekből, hitelesen írok. Azt hiszem, ez az a titok, amiért megszerették az olvasók.


– Egy művészembernek milyen érzés kilépni a nagyvilágba egy zárt közösségből?

– Félelmetes. A szüleim gyakran mondták, hogy meg kell tanulnom a civil, hétköznapi életformát is, különben idővel egyszerűen elvérzek az életben.


– És sikerült?

– Alakul, egész jól kezdek helytállni, de a környezetem szerint van még hová fejlődnöm. Bár a gondolkodást nem lehet lecserélni, ma már sokat tudok például az üzleti világról. Vallom, hogy minden nap egy tanulás. A táncból, mint sok más sportból, kiöregszik az ember, tudni kell váltani, különben az ember megragad egy szinten.


– Első 7 évét Makón élte, majd a család átköltözött Szentesre. Felismerik a szentesiek a város írónőjét?

– Igen, egyre többen. Ehhez az is hozzátett, hogy a helyi hetilapban 25 héten át jelent meg egy novellasorozatom, illetve óriásplakátokon is megjelenek a városban. Szentesinek vallom magam, nem makóinak. Szeretek itt élni.


– Az egészségére mennyire figyel oda, mióta felhagyott a versenysporttal? Edz még rendszeresen?

– A Covid előtt naponta táncoltam. Mára ez megváltozott. Heti háromszor olyan személyi edzővel edzek, aki tudja, három évtizednyi tánc megviseli az ízületeket, izmokat, csontokat. Aki tisztában van azzal, hogy húsz év fogyókúra milyen elváltozásokat eredményez egy női szervezetben. Sokat alakult az egészséghez való hozzáállásom. Naponta legalább háromszor étkezem, rengeteg vitamint szedek. A napi rutinból nem maradhat el a C- és a D- vitamin, a kollagén sem; a zöldség-gyümölcs bevitelre is figyelek.


Névjegy:
Barát Enikő 1988. január 5-én született Makón. A csongrádi Batsányi János Gimnáziumban érettségizett, majd a Magyar Táncművészeti Főiskolán szerzett táncművész-, táncpedagógus-végzettséget. Első könyve 2019-ben jelent meg, eddig 6, társadalmi problémákat érintő, tabukat döngető témákat feldolgozó regényt jegyez, és egy pszichológiai, önismereti könyvet. A Maraton Kiadó alapítója és tulajdonosa, továbbá a szarvasi Cervinus Teátrum táncosa. Szentesen él.



Hírlevél feliratkozás

Nézd meg mit mond rólunk

az árukereső.hu közössége